2016. április 25., hétfő

Egy szerencsétlen élete 8. fejezet



Mentol, piac, vaskerék


Az öröm, amikor sietsz, és észreveszed, hogy a zsebedből kiemelt telefonod tapad a rágótól, erre még a kezedre is jut, a legszebb. Igen. Ezt tudnám mondani.
A legeslegeslegszarabb pillanat a mai napomban az, amikor a forgalmas piac bódékkal tömött utcái közt caplatok holtfáradtan, hogy megtaláljam azt az idiótát, miközben az undorító, melegtől ragacsos rágót próbálom levakarni a kezemről és a telefonomról minden erőmmel.
- Gyere már le, rohadj meg… - káromkodtam magamban, s fel-felsandítottam a kézfejemről a színes sordíszekkel kivilágított fabódékra.
Már este volt, be is sötétedett, de még így is sokan flangáltak a piac egész területén, ami csak még jobban nehezítette a dolgomat, hogy megtaláljam Baekhyunt. Öt perccel ezelőtt a telefonban azt zihálta, hogy Junhee falodája környékén van, így én arrafelé haladtam, de valahogyan az volt a sejtésem, hogy már nem fogom ott találni.
Az általában kellemes utcai fények most valahogy fájdalmasan szúrták a szememet, és a közérzetemhez sem tett hozzá semmi jót, hogy az egymás hegyén-hátán lévő árusok ezerféle ételeinek szaga az orromba kúszott – ráadásul a tömény szagkavalkádot a rágóból áradó enyhe mentolillat fűszerezte.
A másik zsebemben talált zsebkendővel (bár azt sem tudom, hogy került hozzám zsebkendő, mikor maximum az ágyam mellett szokott lenni egy-kettő, azok sem azért, hogy az orromat fújjam velük) már majdnem leszedtem az utolsó darabka rágót is a telefonomról, mikor megpillantottam egy ismerős arcú nőt.
Hirtelen megálltam, és jó pár pillanatba beletelt, hogy felfogjam, honnan is olyan ismerős a néhány méterrel arrébb álló lány. Dohee – villant be egy régi név, egy egészen más, gyermetegebb arccal. De neki is ilyen pisze orra volt, meg a hatalmas anyajegy is ott díszelgett a szája sarkában, így biztosra vettem, hogy tényleg Dohee-t látom.
Még középiskolás éveim elején ismerkedtem meg vele az egyik iskolai rendezvényen, de aztán tízedikben valahogy elmaradtak az amúgy is értelmetlen beszélgetéseink. Ennek is Baekhyun volt az oka, hiszen elkezdte piszkálni, meg csúfolni azzal, hogy beszart az iskolában, mert egyszer foltos gatyával látta őt kijönni a vécéről. Persze engem annyira nem hatott meg, hogy nem beszélgettünk többet Dohee-vel (azért, mert azt hitte, hogy én is Baekkel vagyok, és csak kihasználom), mivel annyira közel nem álltunk egymáshoz, meg amúgy sem engedte, hogy megmagyarázzam az ártatlanságomat.
Akkor még olyan „csúnyácska” lány volt, aki nem törődött a külsejével, sem azzal, hogy mit vesz fel, de most meg szépen ki volt sminkelve, a haja is állt valahogy, és egy csinos, rózsaszín ruhában mosolygott teli szájjal egy férfi mellett, aki készségesen karolta át az erősen ívelt derekát. Egészen megváltozott azóta. Ha nem ismertem volna régről, nem gondoltam volna, hogy valaha ő egy hanyag, nemtörődöm, ízlésficamos lány volt.
A mászkáló járókelőkön át Dohee felém tekintett, mire alábbhagyott a kacarászása, és egyik pillanatról a másikra lehervadt a mosoly a vaskos szájáról, mintha csak egy szellemet látott volna. Szerettem volna köszönni neki, hiszen csak ismertem őt valamennyire, de időm sem lett volna rá, mivel olyan gyorsan kapta el rólam a szemét és kezdett el a másik irányba menni, maga után húzva a magas, de vékony férfit, mintha meg sem látott volna.
Felvont szemöldökkel álltam, és csak bámultam Dohee irányában, míg el nem takarta őt és (valószínűleg) a párját az emberseregből épült fal. Megijedt. Egyszerűen látszott az arcán, hogy megijedt tőlem. A régi emlékektől, a múlttól.
Attól tartott, hogy majd elárulom, vagy kicsúfolom a barátja előtt, vagy mi? Vagy attól félt, hogy az igényes nőből újra az a szerencsétlen, sérülékeny kislány lesz, ha beszél velem? Tényleg ennyire nehéz lett volna neki megváltozni? Nincs annyi magabiztossága, hogy szembeálljon a múlttal, és büszkén köszönjön neki, hogy „szia, rég láttalak, hogy vagy?” Ennyire gyenge lenne, vagy csak egyszerűen nem ismert fel? Nem, azt én is tudom, hogy felismert, hiszen akkor nem vágott volna ilyen rémült képet. 
Gyengeségnek tartottam, hogy valaki ennyire fél a múlttól. Tudom, hogy nagyon nehéz legyőzni a sérelmeinket, de ha már eddig eljutott, és egy szép nőt varázsolt magából, miért nem volt képes egy köszönésre? Vagy az is megeshet, hogy nem győzött ő le semmit, csak elzárta magában a rossz dolgokat, és egy burkot emelt maga köré, hogy ezzel is túlélje és fent tartsa magát. Egy burkot, ahonnan kizárhatta a való világ sötét oldalát, és vele együtt a régi emlékeket is. Mintha kizárta volna magából a régi önmagát. De miért, hiszen az is ő volt, ráadásul szerethető… Ha nem békél meg ezzel, és tovább áltatja magát, akkor egy általa létrehozott börtönben fogja leélni a hamis életét. Bár pont én ítélkezek, mikor én magam is elrontottam a saját életemet? Pont én…
- Elnézést - enyhén meghajolt előttem egy fiatal gyerek, aki az előbb ütközött a karomnak, ezzel kizökkentve a gondolatomból, melyet talán túlmagyaráztam.
- Semmi – néztem le a bozontos hajú, alacsony kölyökre, akinek nagyméretű sötétkék felsőjét itt-ott piszokpacák lepték, de azok mennyisége egybe sem volt vethető a lábán virító kék-zöld foltokkal.
Aztán egyből továbbszaladt, amint megpillantotta, hogy három másik deszkás gyerek zsibongva, hatalmas jókedvvel fut felé. Majd megszólalt a csengőhangom. Lekapirgáltam az utolsó ragacsot is a képernyőről, és a zöld ikonra koppintva felvettem a telefont.
- Hol vagy már, baszd meg?! Már fél órája várok rád! – morgott Baekhyun, mintha csak az én hibám lett volna, hogy a busznak negyed óráig tartott idejutnia.
- Fél óra még nincs meg, és inkább kussoljál, örüljél, hogy eljöttem! Meg hol vagy, de komolyan? – kérdeztem a nyakamat nyújtogatva, hogy az emberek fölött átnézve kereshessem Baeket.
- Gyere a kerékhez, ott vagyok, de észre ne vegyenek.
- Egyáltalán kik? Ne idegesíts már… - fáradtan fújtattam, és az egyik mellékutcán balra fordultam, hogy a piac kör alakú főtere felé menjek, ahol az óriási fogaskerék a régvolt gyár műemlékeként ki volt állítva.
Gyorslépésben kerülgettem az embereket, a telefont a tiszta zsebembe mélyesztve, hogy a maradék rágó nehogy megint összeragassza, míg végül a vaskerékhez érve meg nem láttam Baekhyunt kuporogni az egyik padnál.
- Mi a szart csinál? – értetlenkedve néztem őt a távolból, és hirtelen az futott végig az agyamon, hogy annyira szétverték, hogy már nem bír felállni. Odarohantam hozzá, és megragadtam a vállát.  – Baek!
- Vá! – ijedten kapta hátra a fejét egy elfojtott ordítással kísérve. – Baszd meg, rám hoztad a szívbajt – korholt le suttogva (nem mintha a sok ember és a boltokból áradó pörgős zene nem nyelte volna el amúgy is a hangját), majd lerántott maga mellé a földre. Végigmértem őt, valamiféle verekedésre utaló sebet keresve, de még csak jelét sem láttam annak, hogy bármijét is fájlalná, inkább furcsa zavartságot fedeztem fel rajta.
- Hé, Baekhyun, igazán mondhatnál valamit! – böktem oldalba, de ő csak a háttámla mögül kukucskált ki kakukkos óra módjára. – Baekhyun!
- Mi van? – ingerülten kapta felém a tekintetét.
- Le ne harapd már a fejem – védekezően emeltem magam elé a kezeimet. – Inkább mondd meg, hogy mi a szart csinálsz te itt – s letöröltem egy csiklandozva futkározó izzadságcseppet a halántékomról.
- Itt vannak – gondterhelt képpel bámult egyenesen az arcomba.
- Kik? – Tényleg nem értettem semmit, és semmi kedvem nem volt Baekhyun baromságához. Rohadtul fáradt voltam, és legszívesebben már a kényelmes ágyamban feküdtem volna, hogy az igazak álmát aludjam, de ez az idióta képes volt elrángatni ide, és még elmagyarázni sem tudta értelmesen, hogy mi zajlik itt. – Esküszöm, hogy ha ennek az egésznek vége, én szétverlek – kissé agresszívan csúszott ki a mondat, de pont nem tudott érdekelni, mivel nem csak a fáradtság, a temetés, de még a döglesztő meleg is kiidegelt.
- Robin, baszd meg, Robin! – magyarázta, mintha nekem abszolút de tudnom kéne, hogy kiről is van szó. Aztán beugrott, hogy ez az a Robin, akivel a kolis buliban összeverekedett.
Érdeklődve kukkantottam én is ki a pad mögül, elfeledve, hogy Baekhyun az előbb képes volt felidegesíteni már csak a hangjával is. Végigpásztáztam a teret, de csak ölelkező párokat láttam a fáktól árnyékolt padokon, meg fagyizó családokat és pár deszkás kölyköt a korlátoknál. 
- Hol van? Nem látom – vándoroltattam végig megint a szememet az embereken, mikor megláttam egy fiatal, barna hajú külföldi férfit. – Azt hiszem, megvan – konstatáltam.
Egy vele közel egymagas másik férfivel beszélgetett az egyik barackfa tövében. Nem láttam rájuk olyan jól, így visszafordultam Baekhyun felé, aki megunhatatlanul csak őket bámulta.
- Elmagyaráznád amúgy, hogy mit dumáltál a telefonban? Én azt hittem, megvertek, vagy valami ilyesmi… - kezdtem bele, de félbeszakított, bezzeg nem nézett volna rám legalább ilyenkor.
- Követtem őket…
- Követted őket – enyhe iróniával ismételtem meg mondatát bólogatva. – És én mi a faszt kezdjek ezzel, komolyan? Én tényleg azt hittem, hogy szétvernek téged, és azért hívtál fel szinte haldokolva, hogy… - újra félbeszakította a mondandómat, és kezdett ezzel még jobban felidegesíteni.
- Figyelj, Yifan – végre felém fordult. – Ő Robin – magyarázta komolyan, és nem ismertem rá, annyira más volt a tekintete. Kíváncsi voltam arra, hogy ki ez a Robin, mit csinált egyáltalán Baekhyunnal, de ezt holnap délután is elmondhatta volna, mondjuk, mikor már hazaértem a munkából.
- Igen, ő Robin, tudom, ezt már elmondtad. De mi a szarnak futottál előlük, üldözött a bunyó miatt, vagy mi? – próbáltam értelmeseket kérdezni, és rájönni, hogy mi is történt valójában.
- Azért futottam, mert nem akartam, hogy észrevegyenek – magyarázta, miközben ismét kileselkedett a hosszúkás fapad háttámlája mögül.
- Szóval nem is ők követtek téged, hanem te őket – következtettem. - De egyáltalán minek követed őket?
- Mert ő is ott van! – fordult vissza hozzám, és tenyerébe csapva nyomatékosította mondatát. – Ezek még mindig együtt vannak.
- Együtt? Mi van? Baszd meg, én nem értek semmit, Baekhyun. Értelmesen magyarázd el, vagy takarodjunk a francba!
- Nem érted?! Ő a harmadik fázisom oka.
- Ja, de-de! Felfogtam, öcsém, csak rohadtul nem értem, hogy mi a fasznak rángattál ide. Azért, hogy őket kövesd? Ennyi az oka?
Már úgy voltam vele, hogy szarok Baekhyun harmadik fázisába bele. Még el is gondolkodtam azon, hogy odamegyek Robinékhoz, és elmondom nekik, hogy Baek gyáva módjára egy pad takarásában lesi meg őket. Megérdemelte volna, mivel összevissza hazudott az önéletrajzomban, és mert idehívott feleslegesen, én meg aggódtam a semmiért. 
- Yifan, de Robin és… - kezdett habogni, viszont ezzel egyről a kettőre nem jutott. Megelégeltem, és felálltam, majd megragadtam Baekhyun vastag csuklóját, és felrángattam a macskaköves útról.
- Nem érdekel, hogy mi a kifogásod, nem érdekel semmi! Szarok az egészre rá, és most hazamegyünk!
- Várj, várj, várj, várj! De meglátnak! – rimánkodott és gyorsan elém szaladt, hogy nehogy észrevegyék őt, bár feleslegesen, hiszen nem is törődtek vele, csak jól elbeszélgettek egymással. Döbbenten figyeltem, hogy miként viselkedett a barátom. Soha nem láttam még ilyennek, nem tudtam hová tenni a viselkedését.
A bulijában egyáltalán nem ilyen volt Robin előtt, sőt… Akkor ezek szerint a másik férfi miatt ilyen – gondolkodtam, és vállam felett visszanéztem rájuk, de már nem sokat láttam belőlük.

***

Kénytelen voltam még egyszer lezuhanyozni, hiszen megizzasztott a futkosás, meg amúgy is, este is irtózatosan meleg volt, na és a szúnyogokról ne is beszéljünk.
- Szóval megint itt tartunk – a törölközőmet a fotelra dobtam, amint felhúztam egy alsógatyát magamra.
Baekhyun a szőnyegen terült ki, mint mindig. Valahogy az a rongyos vacak volt a kedvenc fekhelye, mikor nálam aludt. Én levetettem magam az ágyamra, és csodák csodájára megjelent Mimóza is, aki rám mászott hideg tappancsaival, és békésen lefeküdt. Ritka alkalmak egyike az, mikor Mimi nyugodtan letelepszik valahová, de most pont ilyen kedvében volt, és ráadásul az ölembe kuporodott, de igazán csinálhatta volna máskor is, nem akkor, mikor majd’ megsültem. Ráadásul még nedves is voltam néhol, és a szürke szőre tapadt rám, mint egy mágnesre a vasreszelék; melegített és kényelmetlen volt, de tűrtem.
- Ja… - felelte Baekhyun a padlóról halkan. A kislámpám kellemes, sárga fénye hamar elsöpörte a hidegzuhany okozta frissességet, és elálmosodtam. – Megint itt tartunk – mondta kesernyésen.
- Haver, én nem tudom, hogy mi történt, de eléggé kivagy tőle…
- Ja, rohadtul ki – válaszolt tömören újból.
Lepillantottam az ágyról (de csak a fejemet bírtam felemelni), hogy megnézzem, hogy most direkt szívózik velem Baekhyun az ismételgetéssel, vagy tényleg ennyire kivan. Az aggodalmasan elmerengő, komor arcából ítélve az utóbbi volt, így visszafektettem a fejemet a kényelmes párnámra, miközben egy fáradt ásítás szökött ki belőlem.
Automatikusan elkezdtem simogatni Mimit, pedig nem volt szokásom, és csak kattogott az agyam a mai napon egészen a szerződéskötéstől a temetésen át a piacon való szaladgálásig. Aztán eszembe jutott Dohee reakciója, és önkéntelenül is párhuzamot vontam közte és Baekhyun között.
Egyszerűen nem tudtam, mi lehet annyira meghatározó, sokkoló vagy fájdalmas, amitől az ember így kifordul önmagából, ha újra szembe kell vele néznie. Dohee a középiskolai énjétől félt, s ezt nem merte legyőzni. Baekhyun vajon mitől félt? Nem Robintól, az biztos. De ki volt az a másik férfi, és vajon ő miféle szerepet játszott az egészben? Azt hittem, hogy mindent tudok Baekhyunról, de valahogy ezt a dolgot soha nem beszélte meg velem rendesen, már akkor sem, mikor elkezdődött, és legelőször elájult a suliban. Vagy egyáltalán akkor kezdődött el?
Egy hosszabb csend után újból megszólalt Baekhyun. – Jövő hét után meghívott magához nagyi, szóval úgy készülj, hogy megyünk hozzá – jegyezte meg a témától eltérve.
- Szerintem most nem erről kéne beszélnünk, hanem…
- Nincs kedvem róla beszélni – kurtán mondta, majd hátat fordított nekem, kezét feje alá tette, és úgy csinált, mintha aludna.
Néztem egyenletesen fel és le mozgó hátát, miközben - a fáradtságtól máshogy, de - forogtak a fogaskerekek az agyamban. Dohee és Baekhyun. Én is olyan voltam, mint ők, amikor a hegyen megláttam apámat és elfordultam tőle, el a múlt elől.
Nem akartam ilyeneken gondolkodni, nem akartam a problémáimmal foglalkozni. Könnyebb volt mások fájdalmát vagy örömét analizálni és értelmezni, mint a saját gondjaimat megoldani. Könnyebb volt bármi, minden, ami nem az érzelmeimmel volt kapcsolatos.
Mimóza halkan dorombolni kezdett, ez általában zavart, ha aludni akartam, de most kellemesen nyugtatott.
- Hé, legalább ezen aludjál – Baekhyunhoz dobtam a vörös kispárnámat. – Meg tudd, hogy korán kelünk, mert holnap nekem is dolgoznom kell, neked hála. – Vártam, hogy visszavágjon valamit, de ehelyett csak magához vette a párnát, és újra hátat fordított nekem.
Csend volt. Nagyon nagy csend, Mimóza dorombolása ellenére is.
Mikor már az álom és az ébrenlét peremén egyensúlyoztam, Baekhyun félig röhögve megszólalt. - Nehogy azt hidd, hogy én nem kelek korábban.
Halványan elmosolyodtam rajta; jól esett, hogy Baekhyun ott aludt a padlómon, és ma talán még Hunchul sem érezte magát egyedül.